felkészülés a szülésre

Domonkos születésének története

Minden elképzelés csak halvány fénye a jónak, amit kapunk végül

Kissé félve vállaltuk a második gyermeket, mert nincs nagyszülői segítségünk. De kisfiúnk annyira szeretett volna jönni, hogy egy igazi ajándéknak tekintettük!

Elhatároztam, hogy a második várandósságomat sokkal lazábban, nyugodtabban fogom eltölteni és mindenképp természetesen szeretnék szülni, a korábbi császármetszést követően. A 15. héten már az új orvosommal konzultáltam, aki vállal VBAC-t. Teltek a hónapok, és ahogy elhatároztam, sokkal kiegyensúlyozottabb voltam, de pihenni nem volt időm a 3 éves lányom mellett. Közben jött a 30. hét és ráeszméltem, hogy a férjem nem szeretne bent lenni velem végig a szülés alatt, én pedig nem éreztem magam elég erősnek ahhoz, hogy egyedül végig csináljak egy természetes szülést.

Keresnem kell egy dúlát gyorsan! Az egyik ismerős anyuka ajánlott is egyet, mondta, szerinte jó a személyisége, illik hozzám, tetszeni fog nekem. Így is lett! Első pillanattól felszabadultan és őszintén tudtunk egymással beszélgetni! Minden várakozásomat felülmúlta odaadása és segítőkészsége. Nem volt tolakodó, mégis mindig ott volt, mikor szerettem volna. Még ha nem is kértem, ő érezte, amikor tenni kellett egy-egy lépést. Sok alternatívát elém állított, amiket nem ismertem és nekem csak el kellett döntenem, számomra melyik az, ami igazán segíthet :). Sokat köszönhetek annak is, hogy Ő maga nagyon sokrétű; ha kellett masszírozott, vagy mozgásos ötleteket adott, ha úgy volt, segítő linkeket, oldalakat küldött, aromaterápiás tanácsokkal látott el és még a férjemet is rávezette, hogy a szülés kettőnk dolga és úgy az igazi, ha a pár együtt fogadja az újonnan érkező kis életet :D.

Bátorított, mikor számomra nehéz feladatok következtek és biztatott, mikor elkeseredtem. Nem hagyta, hogy elhagyjam magam! Ez nagyon fontos volt, hiszen a hátralévő idő tartogatott nehézségeket. A 33. héten, amikor mentem a doktornőhöz, nem kaptam túl jó híreket. Nagyon feszes volt a méhem, keményedett a hasam, voltak összehúzódások is. “Így nem fog tudni befordulni a baba, és nem tud természetesen szülni. Feküdnie kell.” És kaptam gyógyszert is. Na, padlót fogtam! Feküdni egy 3 éves gyerek mellett?! De a kislányom szerencsére, ekkor már beszokott a bölcsibe, a férjem pedig hihetetlen erőket mozgósított és a barátoknak is nagy köszönet!! 🙂

Végül a 37. hét után, amikor még mindig nem fordult be a baba és én teljesen bizonytalan voltam a téren, hogy szeretnék-e külső megfordítást, kiderült az ultrahang alapján, hogy ez nem lehetséges. Ekkor már kezdtem belenyugodni, hogy ismét császármetszéssel tudom csak világra hozni a babámat. Erika ekkor is végig mellettem állt, elkísért szülésfelkészítőre, tanácsokat adott, hogy lehetne a császármetszést követő órák gyermekágyas kórházi rendjét, a legideálisabbá tenni, melynek érdekében a főorvosnak is írtunk egy levelet, melyben megfogalmaztuk a legfontosabb kéréseimet.

Aztán 11 nappal a kiírt időpont előtt elkezdtem fájásokat érezni. Este nyolc óra volt. Nagyon megörültem, alig vártam, hogy mindenki elaludjon, hogy erre tudjak koncentrálni. Egész éjjel kitartóan jöttek a 7 perces fájások. Hol erősebbek, hol gyengébbek. Aztán hajnalban már nem bírtam tovább, hívtam Erikát, mondjon valamit, biztasson, nyugtasson meg. Aztán akkor már tudtam, éreztem, hogy aznap meg fog születni a kisfiúnk. A doktornő hagyta, had vajúdjak még otthon, de azt kérte, délután valamikor menjek be ellenőrzésre. Ez délután kettő körül volt. Nagylány bölcsiben, aztán estig vigyáznak Rá, mi pedig a férjemmel mentünk a kórházba. Persze már nem engedett haza az orvosom, aminek először nem örültem, de aztán beláttam, kár erősködni, eljött az ideje. Fél 6-kor toltak be a műtőbe és 17:48 volt, mikor megszületett Domonkos. Aludt és épp belekakilt a magzatvízbe :D. Nem nagyon zavartatta magát, hogy mi történik körülötte. Aztán persze felsírt, vitték apához, s a mellkasára helyezték. Ez alatt Erika is ott volt velük s néhány fotót is tudott készíteni a boldog apáról és az ő újszülött kisfiáról. A gyermekágyas szobába, mikor levittek, már ott vártak mindketten. Aztán fél 7-kor hozták a kisfiúnkat is, aki attól kezdve végig velem lehetett. Éjfélig bőrkontaktusban aludt és szopizott, ez volt az egyik legfontosabb számomra, amely így meg tudott valósulni. Én pedig végtelenül boldog voltam, hiszen mindenki ott volt mellettem, akit szerettem volna! Még ha császármetszés is lett a vége, mégis boldog, szeretetteli légkör volt körülöttem, ami mindenért kárpótolt! És a kisfiam is velem lehetett!

Mindez egy éve történt, s azóta Domonkos egy életerős legényke lett. 😀